Elmentél. Összetörtem megint. Erőm újra csak annyi volt, hogy a kanapéig elmenjek, s végigfeküdjek rajta. Köszönni is alig tudtam, csak halkan tudtam annyit mondani a sziádra, hogy szia - ne haragudj! Aztán kitört belőlem a zokogás, ahogy halottam autód zaját távolodni, egyre mélyebben mart belém a magány.
Aztán csak fekvés, és azon gondolkodás, hogy nem, nem tudok, képtelen vagyok, képtelen vagyok megmozdulni, míg haza nem érsz, nem fogok tudni felkelni.
Te vajon már kiértél a tópartra, ott vagy?
Már fűzöd be a horgot?
Tudom, hogy te is elfáradtál.
nem bírom, nem bírom ki. Már nem bírom.
Nem tudok megmozdulni, nem fogok tudni felkelni.
Érzem magamban a vizelési ingert, de nem baj, vissza fogom tudni tartani, te mondtad, hogy vissza lehet 1-2 órán át. Addig biztos hazaérzs. De mi lesz, ha nem sikerül?
Gondolatban éreztem, ahogy bepisilek ott a kanapén, éreztem, ahogy meleg borít el ott lent, talán kiskoromból emlékszem erre az érzésre, vagy mikor még ösztönösen, gátlások nélkül bele mertem pisilni a tó vizébe.
A gondolat, hogy ez megtörténhet, ismét kiszorította belőlem a fájdalmas zokogást.
Az idős nénik jutottak eszembe az otthonban, és a betegek a kórházban, akik nem tudtak elmenni már wcre, és pelenkáztuk őket.
És már sírok is... hova jutottam? ki lett belőlem? :((((
Émelygek, fájok, és szeretnék megszűnni, talán végleg...
Gyerekhangokat hallok az utcáról, és újra sírok... Egy autó áll meg. És egy gyerek azt mondja: anyu. És hallom az ölelésüket.

Nem akartam blogot írni, nem akartam ennyire magányos lenni...
De lehet, hogy én erre születtem, s nem arra, hogy egyszer azt mondják nekem: anyu.