Csillagcsepp

Annyira távol vagy...
Boldoggá tudlak-e tenni?
Félek...
Még sosem volt hozzám senki ilyen jó, érzem, hogy belül mindketten csak szeretetre vágyunk, szavakba önteni mégis olyan nehéz, hogy gyere, és ölelj meg...
Még nem értél haza, aggódom, és aggódom magamért is.
Megnéztem az Órákat, és újra és újra feltört bennem a zokogás, hogy miért hagyott el ennyire a reménység, miért van ekkora közöny, miért gondolok én is ennyit a halálra.
Veled kaptam meg a mindent a sorstól, és én nem tudok élni vele, istenem, megőrjít ez az érzés!
Szinte minden percben az autódat hallom jönni, fülelek, néha a kutya is ugat, felállok a kanapéra és kinézek az ablakon, és nem te vagy...
Vajon meg merlek-e ölelni, ha megjössz? Úgy félek nélküled! Társam a létben, bárcsak mernélek úgy szeretni, ahogy belül szeretlek!
Kint a madarak énekelnek, és én félek, hogy ma is külön alszunk el, és én nem merlek megölelni, mert körbefon a magány amit nem tudok áttörni...
Csak a szándékok élnek bennem most, a tetteim elfogytak tőlük, miért van ez, miért van ez így?
Ez csak élet, olyan eszetlen vagyok, hogy komolyan veszem! Már nem tudom, mi a lényeg...
Most hívtalak, kinyomtál. Már úton vagy? Ugye úton vagy? Kérlek ne menj el többet nélkülem...

Elmentél. Összetörtem megint. Erőm újra csak annyi volt, hogy a kanapéig elmenjek, s végigfeküdjek rajta. Köszönni is alig tudtam, csak halkan tudtam annyit mondani a sziádra, hogy szia - ne haragudj! Aztán kitört belőlem a zokogás, ahogy halottam autód zaját távolodni, egyre mélyebben mart belém a magány.
Aztán csak fekvés, és azon gondolkodás, hogy nem, nem tudok, képtelen vagyok, képtelen vagyok megmozdulni, míg haza nem érsz, nem fogok tudni felkelni.
Te vajon már kiértél a tópartra, ott vagy?
Már fűzöd be a horgot?
Tudom, hogy te is elfáradtál.
nem bírom, nem bírom ki. Már nem bírom.
Nem tudok megmozdulni, nem fogok tudni felkelni.
Érzem magamban a vizelési ingert, de nem baj, vissza fogom tudni tartani, te mondtad, hogy vissza lehet 1-2 órán át. Addig biztos hazaérzs. De mi lesz, ha nem sikerül?
Gondolatban éreztem, ahogy bepisilek ott a kanapén, éreztem, ahogy meleg borít el ott lent, talán kiskoromból emlékszem erre az érzésre, vagy mikor még ösztönösen, gátlások nélkül bele mertem pisilni a tó vizébe.
A gondolat, hogy ez megtörténhet, ismét kiszorította belőlem a fájdalmas zokogást.
Az idős nénik jutottak eszembe az otthonban, és a betegek a kórházban, akik nem tudtak elmenni már wcre, és pelenkáztuk őket.
És már sírok is... hova jutottam? ki lett belőlem? :((((
Émelygek, fájok, és szeretnék megszűnni, talán végleg...
Gyerekhangokat hallok az utcáról, és újra sírok... Egy autó áll meg. És egy gyerek azt mondja: anyu. És hallom az ölelésüket.

Nem akartam blogot írni, nem akartam ennyire magányos lenni...
De lehet, hogy én erre születtem, s nem arra, hogy egyszer azt mondják nekem: anyu.